A XX. század története azt mutatja, hogy gyakorlatilag az 1960-as évekig, amikor az utcákon megjelent a meleg, leszbikus és transzellenes ellenállás, a szexuális sokszínűség ábrázolása általában a magánszférában, elrejtve, szégyenben zajlott. Ennek ellenére különböző művészeti megnyilvánulások bizonyos körökben, a nagyközönség elől rejtve utat tudtak törni, hogy a művészek kifejezhessék szexuális identitásukat a fennálló erkölcsök által megkövetelt diszkrécióval. Ilyen volt Duncan Grant, Romaine Brooks vagy Claude Cahun az előző század első felében. A szemérmesség a hetvenes évek során tört meg, amikor homoszexuális csoportok jelentek meg a nyilvánosság előtt New Yorkban, Párizsban, Santiago de Chilében és Barcelonában egyaránt. Párhuzamosan néhány művész, mint Robert Mapplethorpe, akit a legkonzervatívabb és legvallásosabb körök cenzúráztak, képein olyan szexualitást mutatott be, amely elképzelhetetlen volt a puritán társadalom számára. A nyolcvanas és kilencvenes évek megerősítették a szexfób politikák visszatérését azzal, hogy a HIV/AIDS-t erkölcsi ítéletként kezelték. Ezekben a nehéz időkben jelent meg az úgynevezett queer elmélet, és egy sor lázadó művész mutatta be heterodox vágyait, a nukleáris családtól eltérő életformáit. A nemi binaritás (férfi/nő; maskulin/feminin) megkérdőjeleződött, amint az a művészet nyitott terében is látható, ahol az áthágások erőt és láthatóságot nyertek. A Megszorított világ átfogó képet nyújt a XX. századi művészeti megnyilvánulások szexuális sokszínűségéről, amelynek címe egyszerre utal a szabadságot és a másság tiszteletét előtérbe helyező élet iránti vágyra, valamint arra a valóságra, hogy a szexuális sokszínűséget a törvények és társadalmi normák elnyomták, patologizálták és elítélték – és ma is így teszik.